Németh László
A kísérletező ember
Tanulmányok
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum
''Csilla második ragja a tárgy t-betűje volt. „Kenyeret”, „kenyeret”, majd „zsíros kenyeret” követelt, aztán „kanalat”, „csontot”. A felnőttektől hallott „hozzatok Csillának kenyeret”, vagy „adjanak Csillának csontot”, nemcsak a holmit kínálták, de a ragot is, s Csilla megértette a mágiát, hogy így megtésítve, a főnevek sokkal követelőbbek. A következő ragot a helyzetváltoztatás nyomta ki maga előtt. Gyermekek, mint a felnőttek is, ott nem szeretnek lenni, ahol vannak. Csilláék hol lent voltak a „bunker”-ben, hol fent a Sarolta intézet-beli szobácskában. S ahogy a melléknevek közül a sötét jött elsőül, a „ba-be” rag is a „pincébe” kiáltáson tűnt fel. A sötét és a pince nyilván jobban megfogja a gyereket, mint a világos és az épület. A Sarolta már csak fönt, Illyésék tömeglakásán kezdett szerepelni, amikor az volt a múlt és a lent – „Saroltába”, „pincébe” –, míg az új lakás megkülönböztetett ba-be helye a konyha, ott fő négy család borsócskája, azonkívül sötét is a nap nagyobbik felében. A ba-be különben nagyszerű rag, nemcsak menést lehet követelni vele, hanem szabadságot is. Egy tizennyolc hónapos nő önérzetét már sérti, hogy más tartsa szája elé a csontot, s első szabadságdeklarációja így fog hangzani: „Kezébe, kezébe!”
A következő rag az igék világába visz. Igét különben is nehéz rag nélkül mondani. Az igék lelke sokkal furfangosabban bujkál a ragok közt; a fül utánuk kap, s majd így mondja őket: „nyiss”, majd „nyitok” vagy „nyitod”. De ha kellő nyomatékkal mondja, mindenik egyformán jó; rag nélkül azonban mi volna – valami elvonás. Aki igét mond, ragot is mond tehát. Az első igecsírákból, a „ham-ham”-ból, „pá-pá”-ból kibontakozó igéken azonban még nem rag a rag, a „hélek”-kel váltakozó „nehélj”-en a parancsoló mód jé-jét nem a nyelvtan, hanem a szepegés magyarázza. Jel és értelem először mégis épp a parancsoló mód „jé”-jében forr össze. Az ebédeljünk mintájára megjön a „menjünk”. Konyhába, menjünk, ebédeljünk. A „hoz” és a „nak” közül már nem tudnám, az elsőség melyiké. Anyuhoz, Csillának, ezek is iránysürgető ragok. Sőt az a „ból” is, amely elég későn, Békésen tűnik fel. Kis Csilla itt rácsos ágyban alszik, ez a nappali ketrece is. Hogyne kapná el hát ilyen szabadságkedvelő gyerek az anyja parancsszavából: „vedd ki az ágyából”, máskorra is az ehhót. „Ágyából, kis Csiját, ágyából!”
Mint megfigyelhettük, e ragok mind parancsoló ragok: az akarat nyomja ki maga előtt. Nyelvünk imperatívuszban és konjunktívuszban fogan. Első szavaink, e szómondatok, nagy része parancsoló volt. „Mama”, azaz „mama, vegyél föl”. „Biz”, azaz adjatok már vizet! Csilla, akinek a gyomrában olyan nagy parancs dolgozik, ebben még radikálisabb, mint kis Kata, akinek az első szómondatai között olyan elámulást jelentő dolgok is voltak, mint „gomb” vagy „hao”. De ha egy-egy szóhoz hozzá is jut a méla szemlélődés, a ragokat a kívánság nyomja ki. A parancsoló ba-be korábbi, mint a kijelentő ban-ben, hoz-hez, mint az on-ön. Parancsoló és kijelentő ragok főnevek mögött! A nyelvész megcsóválja a fejét, ő nem tud ilyesmiről. De hátha a nyelv! Én például kis Csilla éhségragjai óta másképpen nézem a tárgyesetet. Miért csinálunk egy csomó elöljáró után a hová kérdésre akuzatívuszt? Nem azért-e, mert a nyelvteremtés ősi fokán irány és tárgy mint zsákmányolás és akarat nyelvi kategóriái összeesnek?
Az iskolákban tanított indikatívusz már mint egy magasabb szellemi szféra igemódja alakul ki. Csilla húsz hónapos már, s nyelve és füle tornát talál benne, hogy szavakat meghalljon, megformázzon. Ágnes, az újdonsült grammás diák, ott nyomorog az ágya mellett. „Taceo”, kiabálok rá: „Taceo” – kiáltja Csilla is a rács mögül. S megismétli huncutul, és mind sűrűbben: „taceo”. Majd egy régibb nyelvi emléket fűz hozzá: „Gigi komisz”, s ezen is nevet. Egy ilyen kis papagájban hogyne motozna ott minden igealak: „kapok”, „látok”, „nyom”, „hoztam”, „vigyázok”. Persze ezek is parancsokra használhatók föl többnyire. „Kapok én is Csija” – azaz kapjak belőle. „Apu nyom Csijának”, azaz törjek Csillának diót. Lassan azonban mégiscsak beköltözik ezek mögé a megállapító igealakok mögé a megállapítás. Az „anyu kiment” például csakugyan azt jelenti, hogy ő itt van az ágyban, és az anyja eltűnt a szobából. „Kiment udvarra, utcára.” Ugyancsak múlt időben jelent meg s jelenik meg ma is a másik megállapítás. „Csilla pisit”, amit többnyire úgy kell érteni, hogy nem bele, hanem oda. A „vigyázz Csilla” és a „vigyázok Csilla” már egyaránt kijelentő értelműek. Intés is van ugyan benne, hogy Csilla vigyázzon, de még több ígéret, hogy Csilla vigyázni fog. A kotlós és koca félelmes alakja körül is most kezd szétválni (a „félek-kotlás nem bánt”, „kis Csija ne félj” mondatokban) a lélekrajz, önbátorítás s a biztatás emléke.
Ezek az idézetek már mondatok. Miközben a ragokról beszéltünk, a mondat megszületett. Hogy lesz a szómondatból valódi mondatrészes mondat? Ha ragjaink vannak: egyszerűen. Csak annak az ekszplóziónak kell többször ismétlődnie, amely a szót az agykéregből a száj felé nyomja. S nemcsak többször – hiszen akkor a „mama-mama” is mondat volna, hanem többféleképpen, kétségbeesésében mindig más fegyver után kapva: „Apuci – udvarra – menjünk!” Ha a kézrázás és a név – „apuci” – nem elég, robban a hely: „udvarra”, s hogy ez a mafla nagy ember azt sem akarja érteni: maga a művelet: „menjünk”. Hogy a gyermek mondata ilyen több ekszplóziós motor, azt a hangsúlyán látni. Minden szót külön lök ki, és külön hangsúlyoz. A régi magyar nyelv, s főként a vers, melynek ez a minden szót külön robbantó, külön nyomatékkal ellátó hangsúly volt a veleje s ritmusa: közelebb áll a gyermeki beszédhez, mint a nyugatiak és a mi modern nyelvünk mindenen áthúzódó enjambement-ja. De hát a beszélő gyermek még nem tud fecsegni, s tán ebben volna legjobb, ha mi is kisdedek lehetnénk. Drágábban, nagyobb kínnal kapnánk a szót. Ha ő azt mondja: „dobd Csillát ablakon”, ügyefogyottsága a vers tömörségével kéri, hogy tegyük ki őt szépen a folyosóra. A „dobd Csillát” s kis szünet után a továbbmagyarázó ablakon a legrövidebb út szándék és megértés közt.
Ahogy az eddigi példákból is láttuk, e nyelvtanos mondatok nyelvtanilag nem mindig tökéletesek. Ez a mondat például, hogy „bilit öntsük ki… belőle”, még nagyon rászorul „öntsük ki” és „belőle” közt a szünetjelre. Minthogy az öntsük ki nem volt elég, hozzáfűzi az újonnan szerzett szót: „belőle”. Azt, hogy tojást hoztak a szobába, így jelenti be: „hoztak tojását”. A tojás meg a tojása olyanféle viszonyban van nála, mint Szilason a „mája” és „májája”. A „zsíros kenyeret asztalon” állítmánytalan mondat, sőt összetett mondat, de nem nehéz állítmányt keresni hozzá, sem kötőszót. Azt, hogy „rakott Csilla”, viszont csak a néző nem érti rosszra, mert hisz Csilla kivételesen nem a földre, hanem a díványra rakott – a cipőjét. A „Manyi állj föl”-höz az egész helyzetet kell látni; ő ül a bilin, s ő is szeretne arról dolgavégezetlen felállni. Simán, felnőtt módra bizony inkább még csak ráhibázásból üt ki egy-egy mondat, bár az anyja ilyeneket is jegyez föl számomra, mint: „iskolába megyek, add ide abiszit”. Idővel azonban ő is elhagyja az ő velős, küzdelmes nyelvét, s éppolyan nyelvtani pontossággal fog fecsegni, mint mi.''
1945.
dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=6&origOffset=-1&docId=212&secId=19704&limit=10&pageSet=1
A kísérletező ember
Tanulmányok
Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum
''Csilla második ragja a tárgy t-betűje volt. „Kenyeret”, „kenyeret”, majd „zsíros kenyeret” követelt, aztán „kanalat”, „csontot”. A felnőttektől hallott „hozzatok Csillának kenyeret”, vagy „adjanak Csillának csontot”, nemcsak a holmit kínálták, de a ragot is, s Csilla megértette a mágiát, hogy így megtésítve, a főnevek sokkal követelőbbek. A következő ragot a helyzetváltoztatás nyomta ki maga előtt. Gyermekek, mint a felnőttek is, ott nem szeretnek lenni, ahol vannak. Csilláék hol lent voltak a „bunker”-ben, hol fent a Sarolta intézet-beli szobácskában. S ahogy a melléknevek közül a sötét jött elsőül, a „ba-be” rag is a „pincébe” kiáltáson tűnt fel. A sötét és a pince nyilván jobban megfogja a gyereket, mint a világos és az épület. A Sarolta már csak fönt, Illyésék tömeglakásán kezdett szerepelni, amikor az volt a múlt és a lent – „Saroltába”, „pincébe” –, míg az új lakás megkülönböztetett ba-be helye a konyha, ott fő négy család borsócskája, azonkívül sötét is a nap nagyobbik felében. A ba-be különben nagyszerű rag, nemcsak menést lehet követelni vele, hanem szabadságot is. Egy tizennyolc hónapos nő önérzetét már sérti, hogy más tartsa szája elé a csontot, s első szabadságdeklarációja így fog hangzani: „Kezébe, kezébe!”
A következő rag az igék világába visz. Igét különben is nehéz rag nélkül mondani. Az igék lelke sokkal furfangosabban bujkál a ragok közt; a fül utánuk kap, s majd így mondja őket: „nyiss”, majd „nyitok” vagy „nyitod”. De ha kellő nyomatékkal mondja, mindenik egyformán jó; rag nélkül azonban mi volna – valami elvonás. Aki igét mond, ragot is mond tehát. Az első igecsírákból, a „ham-ham”-ból, „pá-pá”-ból kibontakozó igéken azonban még nem rag a rag, a „hélek”-kel váltakozó „nehélj”-en a parancsoló mód jé-jét nem a nyelvtan, hanem a szepegés magyarázza. Jel és értelem először mégis épp a parancsoló mód „jé”-jében forr össze. Az ebédeljünk mintájára megjön a „menjünk”. Konyhába, menjünk, ebédeljünk. A „hoz” és a „nak” közül már nem tudnám, az elsőség melyiké. Anyuhoz, Csillának, ezek is iránysürgető ragok. Sőt az a „ból” is, amely elég későn, Békésen tűnik fel. Kis Csilla itt rácsos ágyban alszik, ez a nappali ketrece is. Hogyne kapná el hát ilyen szabadságkedvelő gyerek az anyja parancsszavából: „vedd ki az ágyából”, máskorra is az ehhót. „Ágyából, kis Csiját, ágyából!”
Mint megfigyelhettük, e ragok mind parancsoló ragok: az akarat nyomja ki maga előtt. Nyelvünk imperatívuszban és konjunktívuszban fogan. Első szavaink, e szómondatok, nagy része parancsoló volt. „Mama”, azaz „mama, vegyél föl”. „Biz”, azaz adjatok már vizet! Csilla, akinek a gyomrában olyan nagy parancs dolgozik, ebben még radikálisabb, mint kis Kata, akinek az első szómondatai között olyan elámulást jelentő dolgok is voltak, mint „gomb” vagy „hao”. De ha egy-egy szóhoz hozzá is jut a méla szemlélődés, a ragokat a kívánság nyomja ki. A parancsoló ba-be korábbi, mint a kijelentő ban-ben, hoz-hez, mint az on-ön. Parancsoló és kijelentő ragok főnevek mögött! A nyelvész megcsóválja a fejét, ő nem tud ilyesmiről. De hátha a nyelv! Én például kis Csilla éhségragjai óta másképpen nézem a tárgyesetet. Miért csinálunk egy csomó elöljáró után a hová kérdésre akuzatívuszt? Nem azért-e, mert a nyelvteremtés ősi fokán irány és tárgy mint zsákmányolás és akarat nyelvi kategóriái összeesnek?
Az iskolákban tanított indikatívusz már mint egy magasabb szellemi szféra igemódja alakul ki. Csilla húsz hónapos már, s nyelve és füle tornát talál benne, hogy szavakat meghalljon, megformázzon. Ágnes, az újdonsült grammás diák, ott nyomorog az ágya mellett. „Taceo”, kiabálok rá: „Taceo” – kiáltja Csilla is a rács mögül. S megismétli huncutul, és mind sűrűbben: „taceo”. Majd egy régibb nyelvi emléket fűz hozzá: „Gigi komisz”, s ezen is nevet. Egy ilyen kis papagájban hogyne motozna ott minden igealak: „kapok”, „látok”, „nyom”, „hoztam”, „vigyázok”. Persze ezek is parancsokra használhatók föl többnyire. „Kapok én is Csija” – azaz kapjak belőle. „Apu nyom Csijának”, azaz törjek Csillának diót. Lassan azonban mégiscsak beköltözik ezek mögé a megállapító igealakok mögé a megállapítás. Az „anyu kiment” például csakugyan azt jelenti, hogy ő itt van az ágyban, és az anyja eltűnt a szobából. „Kiment udvarra, utcára.” Ugyancsak múlt időben jelent meg s jelenik meg ma is a másik megállapítás. „Csilla pisit”, amit többnyire úgy kell érteni, hogy nem bele, hanem oda. A „vigyázz Csilla” és a „vigyázok Csilla” már egyaránt kijelentő értelműek. Intés is van ugyan benne, hogy Csilla vigyázzon, de még több ígéret, hogy Csilla vigyázni fog. A kotlós és koca félelmes alakja körül is most kezd szétválni (a „félek-kotlás nem bánt”, „kis Csija ne félj” mondatokban) a lélekrajz, önbátorítás s a biztatás emléke.
Ezek az idézetek már mondatok. Miközben a ragokról beszéltünk, a mondat megszületett. Hogy lesz a szómondatból valódi mondatrészes mondat? Ha ragjaink vannak: egyszerűen. Csak annak az ekszplóziónak kell többször ismétlődnie, amely a szót az agykéregből a száj felé nyomja. S nemcsak többször – hiszen akkor a „mama-mama” is mondat volna, hanem többféleképpen, kétségbeesésében mindig más fegyver után kapva: „Apuci – udvarra – menjünk!” Ha a kézrázás és a név – „apuci” – nem elég, robban a hely: „udvarra”, s hogy ez a mafla nagy ember azt sem akarja érteni: maga a művelet: „menjünk”. Hogy a gyermek mondata ilyen több ekszplóziós motor, azt a hangsúlyán látni. Minden szót külön lök ki, és külön hangsúlyoz. A régi magyar nyelv, s főként a vers, melynek ez a minden szót külön robbantó, külön nyomatékkal ellátó hangsúly volt a veleje s ritmusa: közelebb áll a gyermeki beszédhez, mint a nyugatiak és a mi modern nyelvünk mindenen áthúzódó enjambement-ja. De hát a beszélő gyermek még nem tud fecsegni, s tán ebben volna legjobb, ha mi is kisdedek lehetnénk. Drágábban, nagyobb kínnal kapnánk a szót. Ha ő azt mondja: „dobd Csillát ablakon”, ügyefogyottsága a vers tömörségével kéri, hogy tegyük ki őt szépen a folyosóra. A „dobd Csillát” s kis szünet után a továbbmagyarázó ablakon a legrövidebb út szándék és megértés közt.
Ahogy az eddigi példákból is láttuk, e nyelvtanos mondatok nyelvtanilag nem mindig tökéletesek. Ez a mondat például, hogy „bilit öntsük ki… belőle”, még nagyon rászorul „öntsük ki” és „belőle” közt a szünetjelre. Minthogy az öntsük ki nem volt elég, hozzáfűzi az újonnan szerzett szót: „belőle”. Azt, hogy tojást hoztak a szobába, így jelenti be: „hoztak tojását”. A tojás meg a tojása olyanféle viszonyban van nála, mint Szilason a „mája” és „májája”. A „zsíros kenyeret asztalon” állítmánytalan mondat, sőt összetett mondat, de nem nehéz állítmányt keresni hozzá, sem kötőszót. Azt, hogy „rakott Csilla”, viszont csak a néző nem érti rosszra, mert hisz Csilla kivételesen nem a földre, hanem a díványra rakott – a cipőjét. A „Manyi állj föl”-höz az egész helyzetet kell látni; ő ül a bilin, s ő is szeretne arról dolgavégezetlen felállni. Simán, felnőtt módra bizony inkább még csak ráhibázásból üt ki egy-egy mondat, bár az anyja ilyeneket is jegyez föl számomra, mint: „iskolába megyek, add ide abiszit”. Idővel azonban ő is elhagyja az ő velős, küzdelmes nyelvét, s éppolyan nyelvtani pontossággal fog fecsegni, mint mi.''
1945.
dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=6&origOffset=-1&docId=212&secId=19704&limit=10&pageSet=1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése