2011. szeptember 29., csütörtök

Verseghy Ferenc
Eggy jó szívből kőltt Szatira
avvagy feddő költemény a' magyar litteratúráról.

Pajtás uraim !

Az én Szatirám tsak a' Litteratúrát, nem pedig a' Litterátorokat illeti. Ki kérem tehát magamnak, hogy a' benne találkozó kifejezések közűl senki tsak eggyet is magára ne magyarázzon. Egyébaránt kéntelen volnék az illyen Urat a' ludas aszszonyra meg emlékeztetni.

Nevemet ki nem tettem; mert ollyan időket élünk még, mellyekben a' szembe-tűnő Írásnak okos meg-tzáfolása helyett tsak az Írónak a' neve és erköltse szokott motskoltatni. Azt pedig jól tudom, hogy e' jelenvaló Írásom, mivel magában feddéseket foglal, szembe-tűnő, és így tsak erre nézve is már érdemes arra, hogy meg-tzáfoltassék.

Meg-tzáfoltassék? Légyen úgy! De előre mondom ám, hogy ezt a' Szatirát tsak a' Litterátori munkáknak jövendőbéli szelídségjek által egyedűl; a' nyilvánvaló motskolódások és tudománybéli tzivakódások által pedig okosan meg-tzáfolni soha nem lehet.

Éllyenek az urak szerentsésen, és szeressék még a' feddő igazságot is.

Hogy Szatirát írok, 's nem vén kofa módra szidalmat
's betsmérlő tsevegést; nyilván meg mondom előre.
Böltsnek ugyan feddésem előtt nem kellene tzégér:
ám de kevés van még tudományt kóstolta hazánkban,
a' kinek agy-koponyájától meg-várni lehetne,
hogy szatirák, 's kofa' szitka között választani tudgyon.
Sőt ha tud-is, rossz szíve legott' szidalomnak itéli,
a' mi nyomósb szókkal magyarán megfeddi hibáit.

Óh! te szelíd Músák' kebeléből emberi szívre
olly drágán tsepegő 's érzékenységre fel-oldó
Isteni Víz! adgy nékem erőt, hogy drága Hazámnak
elmésebb részét nevető intéseim által
arra vigyem, hogy fegyvereit mind egyre le tévén,
(mellyekkel, mikor Európán komor elme-setétség
ül vala, egymásnak hírét a' kurta Tudósak
vesztegeték,) gyönyörű tzéllyát köz erővel igyellye.

Nem történt esetek, de nem agy-költötte mesék is,
a' miket írandok. Mélly álom volt vala rajtam,
a' mikor e' jelenést láttam; 's mivel éjjeli látás
nappali kép nélkűl soha nem támadhat eszünkben,
álom igazságnak tán leg-jobb volna nevezni.

Szenderedék; 's amaz égi babák, kik Morfeus úrnak
vártt jel-adása szerínt szemeinket gyenge kezekkel
zárlani, 's elménket, hogy könnyen fel ne otsódgyunk,
tündéres pepetséléssel múlasztani szokták,
a' tollas szekerenn eggy súgár hegyre vivének.
A' hegynek tetején talabor pásintra fel-épűltt
szép templom ragyogott: azutánn olvastam az írást,
melly kapuján tudtomra adá, itt lakni Apollót.
Eggy kevesé meszszebb néhány ház álla körűltte,
hol tzitarás Fébus' szorgalmas Húgai laknak.

A' paloták' szép rendgye között el-hintve kerengtek,
vagy leveles tser-bóltok alatt mélly gondba merűlvén,
írtanak a' Daliák; míg egy nagy falka Tudóskák
nagy hahotálás köztt egy helyről másra bolyongtak.
Meszsze valék tőllök, 's már is füleimbe zuhantak
a' riadó lármák: Márst vélted volna tsatázni!
'S hogy közelebb léptem, hihetetlen tsúf tsuda! szintén
három Grammatikust, láttam, mint verte, pofozta
a' dühödő dandár; láttam, mint tépte le róllok
a' pipes öltözetet, mellyben a' végre jövének
e' tudomány' árnyéka utánn nagy füttyel enyelgő
nyájhoz, hogy ragyogóbb köntösben szólni tanúllyon.
«Jól esik!» így szóllott egy bajszos Pára megettem;
«Grammatikus minek a' született és tiszta Magyarnak?
Mintha Magyar fets könyve kivűl még annya' tejével
szopta saját nyelvén igazán nem tudna gagyogni.
Könny, köny, után vagy utánn mind egy; kiki mondgya vagy írja
íze szerint; 's szabadon bánnyék nyelvével akárki.
Van faluról faluig tág út; és a' ki Hazánkban
mind ezeket ki-szabattatván, egyenesre vonatni
's a' görönyöst, gödröst meg egyengettetni akarná,
vaj! mi kobak velejű, melly ostoba volna előttem!
A' kinek a' rögös út nem tetszik, fekve maradhat
fűltt kulyibájában: úgy szintén, a' ki talántán
rég' anya-nyelvünkben nem akar szenvedni göröngyöt,
szép sima nyelvre szokott ajakit száraszsza deákúl.
Gautiert,[36] Grammatikust mind el kell űzni pokolba.»

Erre ijedtt szívvel szaporán más félre osontván,
boldog Egek! mondám, melly rossz itt könyveket írni,
mellyek az ízlésnek rögeit jobbítani kezdgyék.
A' tulipán' gyökerét házúl a' torma-kukatznak,
a' ragyogó súgárt a' baglyok' sanda szemének,
annyi valójában, mint már a' helytelen ízben
meg-rögzött agynak nyílást a' szépre javallni.

Míg ezeket titkon, 's lelkem keseredve morognám:
íme! meg' új jelenés; még durvább, mint az előbbi.
Noszsza tehát író táblámat kézbe ragadván
tsendes Apollónak bé-zárlott temploma mellé
állapodom, hol mindeneket fel-jegyzeni kezdék.
Egy tenyeres Költő mérsékeltt lábbal elejbe
megy vala a' dühödő 's a' grammatikára fel-indúlt
nyájnak. Karjairól eggy ostor függe; nyakában
bő kosarat hurtzolt gyömbérrel rakva; fejében
régi sisak mozgott; 's kiabál vala: félre Tudóskák!
Én magam is láttam kosarát; friss, illatos, ízes
fűszereket hordoz; kár, hogy sok borssal egyíti.
Hogyha köszöntötték, bottal fenyegetve fogadta,
's azt akará, hogy grammatikát, 's lábakra szorított
verseket írni, görög vagy római módra, tanúllyon,
a' ki Poéta' nevét méltán hordozni akarja.
Erre ki száll a' tserfa megőll egy élemes író;
újjairól nagy trombita függ, 's viadalra ki hívja
a' kosaras Daliát. Veszekednek. Nézi azonban
a' viadalt a' tsürhe tsoport, 's markába katzagván,
hátrább vonnya magát. A' trombita 's képtelen ostor
ollyas két eszköz, mellytől kiki meszsze lopódzott.

Szünt vala már a' hartz, mikor a' pállyára sietni
a' leveles tser-bóltok alól, 's méregre hevűlni
eggy Ifjút láttam. Tódúlt a' szikra belőlle.
Mint mikor a' gyántás tüzeket testébe fogadván
a' szigeten álló, tő vagy másféle hegyekre
szint' azokat megmeg szikránként viszsza suhíntya.
Eggy öreg Úr kérlelve szaladt, mint attya, utánna,
's viszsza voná, intvén, hogy imilly viadalra ne kellyen.
«Nem! neki mék:» úgy mond. «Meg látom, mennyire érhet
nyílaival pántzélom alá e' meszsze hagyító!»[37]
Ám de ki fáradván Kőltőnk az előbbeni hartzban,
vagy meg is esmérvén, hgoy fűszert borssal egyítve
a' gyengébb száj-íz nem kedvell, viszsza vonódott.
Végre kezet fogtak; 's a' mint egy Músa, le nézvén
ablakiról, e' Bajnokokat békélleni látta:
tapsola, 's meg szólalt, illy bölcs intésre fakadván:
«Kedvesim! illy végét nagy örömmel nézem előbbi
rossz viadaltoknak. Mí Músák, tsendes Apolló,
szinte miként tudományink is, valamennyi kezünkből
Emberi Nemzetnek bizonyos hasznára ki forrad,
nem de szelídeknek szoktunk mondatni? Szelídség
nélkűl a' tudomány bé nem hat az emberi szívre.
Íme! kiket most is gyengébb ízlésre vezetni
tísztelet érdemlő szívvel törekedtetek; a' mint
a' viadalt hahotálás köztt szemlélni megúnták,
szint' azon útra megint seregenként viszsza menének,
mellyet előbb jártak, 's egy rögről másra tsiszamnak.»

Míg ezeket mondá, hozzám közelíteni láték
egy pitziny állású Könyvszerzőt. Keskeny ölében
két piperes bábot katzagás köztt visz vala: eggyik
frantzia rántzra szabott köntösben bajszos ajakkal
szittyai ábrázat; de viszont a' másika zsíros,
rántztalan és rongyoltt katzagányban egy nagy Olasznak
fel-porozott, fürtöltt, mosdott és drága kenettől
illatozó feje volt: tetején egy kutsma lepenygett.
El sietett véllek Fébus temploma mellett,
's r'ám tsak alig nézvén, eggy pázsit dombra kutzorgott.
Nagy katzagási között tsúfságból hányta, vetette
a' jövevény köntösbe szorúltt vad Szittyai képet;
míg az Olaszt apolási között mellyére szorítá.
El nevetém magamat, 's azt mondám néki: Barátom!
hogyha ezen bábok meg tudnák nyitni beszédre
szájokat; és ha ruhájához mérsékleni kezdné
nemzeti nyelvét is mindeggyike: valld ki, szeretném,
mellyike fog szebben szóllamlani? Szittyai bábod,
hogyha szavát köntösse szerínt mértékre veendi,
énekel: és Olaszod lebegő katzagánya' szabású
hangjaival tsak nyögve hörög, 's két részre botorkál.

Mondám, 's egy dominós Író el szárnyal előttünk,
's a' Daliákra siet, kik amott könyvekbe merűlvén
a' hidegebb árnyékok alatt munkáikat írják.
Minden alak nélkűl kiki esmérhette. Kezében
hord vala eggy veszszőt, mellyel ki tsapintani kezdé
a' Daliák ruha-rántzaiból (sértéssel-e, vagy sem?
nem tudom) a' porokat; mellyekből, a' ki halandó,
bár ha akarná is, meg nem tisztúlhat egészen.
Azt látám egyedűl, hogy eme' ki-ütötte porotskák
többnyire mind dominójának gallérira estek.
Köntösöket, ha ki a' ruha-port nem akarja magára
ejteni, sokkal jobb gyengén simogatni kefével.

Illyen gondolatim voltak, mélly gondba merűlvén
a' gyönyörű tudományok iránt, mellyeknek ezernyi
bús akadályok köztt kell átal törni hazánkban.
'S mint mikor a' vad kan, húsosb tagjába lövetvén
a' kerek ón, röfögésre fakad, 's tajtékos agyarral
kergeti gyilkossit; kiki tsővjét hátra hagyítván
meg szalad a' kan előtt, 's a' súgár fákra törekszik;
úgy üget egy dühödő Bajnok Rosinante-szabású
barna lován, 's a' tsürhe Tudós fut előtte tsatánként.
Régi papírosból tapaszoltt sisak álla fejében,
mellyre tüzes színnel jövevény neve fel vala írva.
Melly-vasa nem lévén, posztó-katzagányka lepenygett
tarka szakállával bé-kerteltt büszke nyakából;
's minthogy most lovagolt, Spanyolok' módjához igazlott
's elme-negédségtől duzmadtt bugyogója ki látszék
földre folyó köntösse alól, a' mellyel egyébképp'
a' szem elől külföldi nemét el szokta takarni.
Lába harisnyásan; sarkantyú lusta tzipőjin;
's eggy iszonyú görtsös villongott barna kezében,
mellyel háta megé, bal, jobb óldalra, előre,
a' ki tsak úttyában vala, mindenikére hadázott.
A' tsapodár sereg a' fa közé mind félre szaladtak,
honnan az illy szélmalmi vitézt szitkozva nevették;
ő pedig a' Daliák' tsendes ligetébe bolyongván,
eggy magos oszlop előtt, melly Ízis' tiszteletére
a' közepén fel-emelve vagyon, főt hajtva meg állott.
«Itt, Daliák!» úgy mond, «Dámámnak az oszlopa: ennek
szolgai hűséget, végső pihegésig imádást,
's tiszteletes hírét mindenképp' ójni fogadtam.
A' ki tehát részemre nem áll; ő néki hasonló
tiszteletet nem hoz, 's faragott képének azonnal
szent fogadást nem tész; azt én görtsösre idézem,
és ha bajúszt nem hord, honnyunkból meszsze ki űzöm.»

Szóll vala, 's nyergéből szaporán a' földre zuhanván,
a' Daliák' írási között el kezde fütyészni.
Ám de Apollónak bíró-végzése azonban
e' jelenés' követésétől elvonta figyelmem'.
Ő palotájából a' nagy folyosóra ki állván
's egy gyönyörű Ifjút karjánál fogva vezetvén,
(a' Szeretet vala; Főbusnak mennybéli követtye,
Húgainak szeretője, tsalárd szerelemnek az ötsse,)
vállra folyó fürtös hajazattyát három izromban
meg rázá, 's ajakit vépképp' illy szókra fakasztá:
«Menny, Szeretet! 's vidd el végzésemet ott amaz ernyős
tölgyek alatt író Daliákhoz. Szálly el ezektől
osztán a' tsapodár 's egy helyről másra bolyongó
nyájhoz is. E' hagyományt, mondd nékik, küldi Apolló.
A' kosaras Kőltő a' három Grammatikussal:
a' tenyeres Ragyivák, kik az ő kosarára rohantak;
a' dominós 's a' bábjaival katzagásig enyelgő
férjfiak, a' Daliák' seregéhez visszavonódván,
üllyenek ott veszteg, 's dolgozzanak eggyes erővel.
Húgaim el-zárlott palotáikat újra ki nyitván,
's a' Szeretet' nemes íveivel mind egybe tsatolván
szíveiket, mihelyest majdmajd a' durva tsatázás
meg szünik e' bértzen, megmeg hozzájok örömmel
szállani, 's véllek örök frígyet támasztni fognak.
A' tsapodár nyájnak mond meg, hogy néki közöttünk
nints helye; hogy piatzunk nem tsap-szék, nem vita-pállya;
hogy fene villongás nélkűl a' völgybe vonódgyék,
's ottan előbb készítsse magát, mint illik, az erkölts
's a' tudomány által pajtásságára szelídebb
's válogatott Daliáimnak, kik tsendesen írnak.
A' spanyol ízt el-nyelte Vitéz őrt állva maradgyon
a' hegy alatt, 's a' közre jövő munkákat itéllye.
A' miket ő le gyaláz, mind jónak, szépnek, igaznak;
's a' miket ő fel emel, mind rossznak, rútnak, avúltnak,
's álnak itéltessék. Ezeket végezte Apollo.»

Erre ki tsappantván szárnyát, le repűle sebessen
a' Szeretet 's a' válogatott Daliáknak elejbek
állapodék. Kiki főt hajtott; 's meg örűlve fogadták
a' hagyományt; 's azokat, kik az ütközetekre közüllök
avvagy egyébb okból ki futottak, viszsza idézték.
A' spanyolos Magyar is, szállván Rozinante lovára,
viszszavonás nélkűl ki-szabott tisztyére vonódott.

Ám de az eggyikről a' másik helyre bolyongó
nagy sereg a' Szeretet' szava által tűzbe hozattván,
mint mikor a' sáskák iszonyú zúgással az égből
a' napot el-takaró falkákban rendre le tsapnak,
fel riad egyszersmind, 's bongó zajgással Apolló'
szent palotája felé a' főbb ösvényre zuhanván,
meg lepi a' palotát, 's szitkok köztt dúlni akarja.
Eggyike r'ám nézvén, 's bottyát fel-emelve: «mit irkálsz?»
Kérdezi: «dúlni segíts, vagy menny!» Egy másik azonképp':
«Noszsza felelly szaporán» úgy mond, «tábládba mit irkálsz?»
Én? Szatirát írok. «Mi az ördögöt?» Avvagy az Úrnak
nyelve szerint Feddést. «Kire azt?» Az urakra, kik éltök'
napjaiban keveset dúlván a' könyveket, írnak,
's zab szüleményekkel Pindust fel dúlni akarják.

Erre reám fordúl az egész tsata. «Noszsza tiporjuk
e' szatirás fene lelket agyon!» melly szóra fel ütvén
bús fejem', álmomból fel ijedtem: 's íme! Apolló'
bértze helyett magamat bé korlátozva találtam
egy vadon erdőben; 's nézvén két részre, körűlttem
emberi képekben vadakat villongani láttam.

(1791.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése