Imre Samu (Felsőőr, 1917. október 31. – Budapest, 1990. november 6.) állami díjas nyelvész, nyelvjáráskutató, a nyelvtudományok kandidátusa (1956), majd doktora (1969). Az 1960-as–1970-es évek magyar dialektológiai kutatásainak, a magyar nyelvjárási atlasz munkálatainak fő szervezője volt. 1976-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
1917. október 31-én született Felsőőrben, mai nevén Oberwartban. Itt járt elemi iskolába, majd a pápai református gimnáziumban érettségizett 1937-ben, s a debreceni egyetemen szerezett tanári oklevelet magyar–latin szakból, 1942-ben.
1941-ben ötödéves egyetemi hallgatóként került a kolozsvári egyetem Magyar Tanszékére díjas gyakornoknak, ahol még tanári oklevele megszerzése előtt le is doktorált. S még ebben az évben, 1941 végén intézeti tanárrá nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézetbe.
1942 őszén sorkatonai szolgálatra vonult be. Negyvennégy májusában a keleti frontra vezényelték, s 1945 januárjában szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1948 augusztusában került haza. Tanárként különböző beosztásokban, különböző munkahelyeken dolgozott, míg 1951 szeptemberében a Nyelvtudományi Intézetbe került s haláláig itt dolgozott, sok éven keresztül volt az intézet igazgatóhelyettese.
A debreceni egyetemen Csűry Bálint, a neves nyelvjáráskutató professzor hatására kezdett nyelvjárásokkal foglalkozni. Még egyetemi hallgató korában tizenhárom publikációja jelent meg, mintegy 250 nyomtatott lapnyi terjedelemben. Köztük két, viszonylag nagyobb méretű tanulmány is a felsőőri földművelés, illetőleg a kolozsvári fazekasság szókincséről.
A hadifogság után a Nyelvtudományi Intézetben bekapcsolódott aNyelvatlasz munkálataiba, s nyelvtörténeti kutatásokba kezdett. Ennek legjelentősebb eredménye A Szabács viadala című monográfiája, amelynek elég sok irodalomtudományi, történettudományi vonatkozása is van a nyelvészeti mellett.
Az akadémiai leíró nyelvtannak több része származik tőle. Számos nyelvhelyességi cikket is publikált. Mintegy másfél évtizeden át elsősorban a nyelvjáráskutatással foglalkozott. Deme Lászlóval közösen megszerkesztették a Magyar Nyelvatlasz anyagának hat kötetét és a magyar nyelvatlasz elméleti, módszertani kérdéseiről összeállított tanulmánygyűjteményt. Az atlaszhoz szorosan kapcsolódik A mai magyar nyelvjárások rendszere című munkája. Ezzel szerezte meg a nyelvészeti tudományok doktora címet is. Szerzője A felsőőri nyelvjárás és aFelsőőri tájszótár című kiadványoknak.
Részt vett a Magyarok Világszövetsége keretében az Anyanyelvi Mozgalom néven folyó munkában és több más szakmai szervezetben, testületben is tevékenykedett.
Forrás: Imre Samu vallomása pályájáról in: Magyar nyelvész pályaképek és
önvallomások. Szerk. Bolla Kálmán. UMK ZSKF, Budapest, 2005. 624--5. p.
1941-ben ötödéves egyetemi hallgatóként került a kolozsvári egyetem Magyar Tanszékére díjas gyakornoknak, ahol még tanári oklevele megszerzése előtt le is doktorált. S még ebben az évben, 1941 végén intézeti tanárrá nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézetbe.
1942 őszén sorkatonai szolgálatra vonult be. Negyvennégy májusában a keleti frontra vezényelték, s 1945 januárjában szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1948 augusztusában került haza. Tanárként különböző beosztásokban, különböző munkahelyeken dolgozott, míg 1951 szeptemberében a Nyelvtudományi Intézetbe került s haláláig itt dolgozott, sok éven keresztül volt az intézet igazgatóhelyettese.
A debreceni egyetemen Csűry Bálint, a neves nyelvjáráskutató professzor hatására kezdett nyelvjárásokkal foglalkozni. Még egyetemi hallgató korában tizenhárom publikációja jelent meg, mintegy 250 nyomtatott lapnyi terjedelemben. Köztük két, viszonylag nagyobb méretű tanulmány is a felsőőri földművelés, illetőleg a kolozsvári fazekasság szókincséről.
A hadifogság után a Nyelvtudományi Intézetben bekapcsolódott aNyelvatlasz munkálataiba, s nyelvtörténeti kutatásokba kezdett. Ennek legjelentősebb eredménye A Szabács viadala című monográfiája, amelynek elég sok irodalomtudományi, történettudományi vonatkozása is van a nyelvészeti mellett.
Az akadémiai leíró nyelvtannak több része származik tőle. Számos nyelvhelyességi cikket is publikált. Mintegy másfél évtizeden át elsősorban a nyelvjáráskutatással foglalkozott. Deme Lászlóval közösen megszerkesztették a Magyar Nyelvatlasz anyagának hat kötetét és a magyar nyelvatlasz elméleti, módszertani kérdéseiről összeállított tanulmánygyűjteményt. Az atlaszhoz szorosan kapcsolódik A mai magyar nyelvjárások rendszere című munkája. Ezzel szerezte meg a nyelvészeti tudományok doktora címet is. Szerzője A felsőőri nyelvjárás és aFelsőőri tájszótár című kiadványoknak.
Részt vett a Magyarok Világszövetsége keretében az Anyanyelvi Mozgalom néven folyó munkában és több más szakmai szervezetben, testületben is tevékenykedett.
Forrás: Imre Samu vallomása pályájáról in: Magyar nyelvész pályaképek és
önvallomások. Szerk. Bolla Kálmán. UMK ZSKF, Budapest, 2005. 624--5. p.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Részlet Imre Samu írásából
A Csűry-iskola
(…) A Csűry-tanítványok közölte szövegek is szinte kivétel nélkül szép, csiszolt, jól szerkesztett mondatokból álló kerek, folyamatos közlemények, amelyek „tisztán” mutatják a helyi nyelvjárás hangtani, alaktani és szókészletbeli jellegzetességeit egyaránt.
Ezeket a szövegeket Bárczi Géza 1954-ben így értékelte: „Nyelvjárási szövegeink úgy, ahogy az eddigi gyűjtések eredményeképpen rendelkezésünkre állnak, legnagyobbrészt formájukban, mondatalkotásukban kiegészített, kiegyengetett, hangjelölésükben többé-kevésbé egységesített, szabályosra idomított nyelvváltozatot tüntetnek fel. Ha nagyon szigorúan vesszük a dolgot, jóhiszemű hamisítványok.” (I. OK. VI, 70).
(…) Ismerve a nyelvatlaszgyűjtések során készült nagymennyiségű szövegfelvételt, amelyek zömükben bizony eléggé pongyolák, töredezettek, mondataik gyakran rosszul szerkesztettek vagy befejezetlenek, amelyek fonetikai, morfológiai szinten, de szóhasználatukban is nem kevés ingadozást mutatnak, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy ezeknek a régebbi gyűjtéseknek a zöménél – beleértve ebbe a Csűry-tanítványok közölte szövegeket is – a szöveg végső formájának kialakításában a gyűjtőknek is volt több-kevesebb, de a megengedhetőnél mindenképpen nagyobb szerepük. A probléma csupán az, hogy ma már lehetetlen eldönteni, hogy melyik szövegben volt, és hogy mekkora volt ez a szerep.
Ebből azonban az is következik, hogy ezek a szövegek összességükben nem tekinthetők olyan nyelvjárási anyagoknak, amelyek híven tükrözik a korabeli adatközlők spontán nyelvhasználatát. Ez a tény viszont igen nagy óvatosságra kell, hogy intse a kutatót mondattani, szövegtani célokra történő felhasználásukat illetően.
Ezeket a szövegeket Bárczi Géza 1954-ben így értékelte: „Nyelvjárási szövegeink úgy, ahogy az eddigi gyűjtések eredményeképpen rendelkezésünkre állnak, legnagyobbrészt formájukban, mondatalkotásukban kiegészített, kiegyengetett, hangjelölésükben többé-kevésbé egységesített, szabályosra idomított nyelvváltozatot tüntetnek fel. Ha nagyon szigorúan vesszük a dolgot, jóhiszemű hamisítványok.” (I. OK. VI, 70).
(…) Ismerve a nyelvatlaszgyűjtések során készült nagymennyiségű szövegfelvételt, amelyek zömükben bizony eléggé pongyolák, töredezettek, mondataik gyakran rosszul szerkesztettek vagy befejezetlenek, amelyek fonetikai, morfológiai szinten, de szóhasználatukban is nem kevés ingadozást mutatnak, óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy ezeknek a régebbi gyűjtéseknek a zöménél – beleértve ebbe a Csűry-tanítványok közölte szövegeket is – a szöveg végső formájának kialakításában a gyűjtőknek is volt több-kevesebb, de a megengedhetőnél mindenképpen nagyobb szerepük. A probléma csupán az, hogy ma már lehetetlen eldönteni, hogy melyik szövegben volt, és hogy mekkora volt ez a szerep.
Ebből azonban az is következik, hogy ezek a szövegek összességükben nem tekinthetők olyan nyelvjárási anyagoknak, amelyek híven tükrözik a korabeli adatközlők spontán nyelvhasználatát. Ez a tény viszont igen nagy óvatosságra kell, hogy intse a kutatót mondattani, szövegtani célokra történő felhasználásukat illetően.
In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. AkK, Budapest 1991. 302–303. p.
www.bollakalman.hu/Emlektabla/ImreS/index.htm
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szabács viadala
1476. körül
[…]
De az fejől mondott Pál Kenezsi,
Ároknak mélységét igen nézi;
Ki Szabács erős voltát elméllé,
Honnég minemő álgyú kell mellé.
Szorgost megyen Nándorfejérvárra,
Hol királ erről bizon hírt vára.
Legottan számtalan sok hajókat,
Fejérvárnál az Dunán valókot,
Nagy hamar felvontata az Száván,
És Szabácsvár táját hoztatá számán.
Nép számtalansága környől állván,
Nagy erősséget víz felől csinálván,
Hajókat mond árokba vontatni,
Környől pattantyúkval falt bontatni;
De ment az hajókot felvontatá,
Sok felől Szabács falát bontatá.
Vízárokból viadalt es tartottak,
Azzal Szabácsnak ígyen sem árthattak,
Mert mondhatatlan szakálosokval,
Sok nyilakval, sőt számtalan sokval,
Kézi puskákval, nagy pattantyúkval,
És külömb-külömb álgyúkval
Sebes és úgyan szűnetlen lőttek,
Sőt menden erejekvel rajtonk löttek.
Nu, azért strumlottak kémélletlen,
Hogy belől sérelm lött mértékletlen.
Affelett sokszer harcolást töttek,
Azzal magoknak sok sebet vöttek,
Halált es vallottak hát némellyek,
Király nagy tisztességét mellett.
Elő egy ifjú Várdai Simon,
Kinek anyja énaponkéd sír honn.
Bizon ő kegyes úrfiú vala,
Ki pattantyú miá ott hala.
Más cseh vitéz, Franc főtisztes hadnagy.
Kik bizon kegyes Istennél vadnak.
Ebbe sonha senkinek nincs kétség;
Vagy tisztúlat helén őköt értsék.
És az többi; ottolyal kik haltak,
Isten [...] szeretetesek kik voltak.
Ma immár őérettek imádjonk!
Afelett Istennek nagy hálát adjonk,
Mindennemő nagy sok jótételéről,
És erős Szabács megvételéről;
Ki alatt volt népnek válogatotta,
Dolgát menden ment vitéz tartotta.
Kit meg nem mondhat emberi állat,
Mely nagy harcolás volt Szabács alatt!
Menden ott vitézségét mutatta,
Mert királ őköt hozzá núgatta.
Egy idén nagy jeles strumlást tőnek,
Azzal magyarok jó nevet vőnek,
Kin hát cseh vitéz népek nem voltak,
De azokba oszton sokan holtak,
Mert tulajdon hát önmagok, mikor
Volt volna setét előálomkor,
Szabácsba nagy vesztegség lött volna,
Vitéz cseh nép azért beljőtt volna,
Szertelen magokot ott rekesztvén,
Egy házat viadalhoz gerjesztvén,
Legottan túl belől török népek
Nagy viadalt velek törlétének.
Sok közőlök, kik ott benn valának,
Nékik kezen, nékik vízbe halának.
Ó navalyás, hitván keménség!
Mit tőn nekik es az kevélség!
Meghalának nagy vakmerőségbe,
Bizon nem vitézlő merészségbe.
Ezt mi hagyjuk mind úgyan azonba,
Mert semmit nem hoz nekönk haszonba,
De jelentsük Ali bég jövését
És onnaton ment való [...]
Volt olyha tizenötezer lóval,
Mind válogatott nép lovaglóval.
Szabácshoz nem messze egy kis halmon
Megsereglék, hogy beszédet halljon.
Szabácsba nagy felszóval kiáltnak.
Arról bölcsessége lőn királnak:
Hagya nagy sok dobot doboltatni,
Trombitákval es trombitáltatni.
Olyha hasad volt ég mind ezektől,
És volt nagy kiáltás vitézektől,
Hogy szózatot ők ne vehessenek,
Onnaton annálkűl mehessenek.
Ali bég jötő lőn csak önkára,
Meg sem fardóla semmi munkája.
Ott ezen ők nagyon ohajtának,
Egyenbe es mind fejet hajtának.
Nagy bús jonhhal meg visszatérének
Viadalt kezdeni sem merének.
Az főhajtásról vevék eszékbe,
Hogy nincs segedelm már több ezekbe.
Azon kezde menden vélekedni,
Sőt főhajtáson sem elégedni,
Azért igen ifjú török, Hamza,
Gondolván, hogy volt magyar, ott haza,
Erős Szabácsból, törökök közől
Nagy siettetességvel kiszökni készöl.
Kiszökvén szorgost királhoz juta,
Legottan neki egy helet muta,
Honnég alkób Szabácsot veretni,
És könyveb leszen őt megvehetni.
Az helről kezdék szörnyen veretni,
Mind környől nagy erőssen töretni.
Jóllehet affelől volt sok kötés,
De azért ingyen menden-menden vetés
Ment arról immár török nép beszél:
Lött nekik menden vetés nagy veszél,
Mely nagy mondhatatlan veszedelmbe
Lőnek azután es kegyes kegyelmbe.
Mert esmerék, hogy meg nem bírhatják,
Sőt császárnak azt meg sem írhatják,
Azért tökéllet tanálcs lőn köztök,
Hogy menden szabad lenne önköztök:
Ki akarna, az válnék császárhoz
Avagy magyari Mátyás királhoz;
Az kéncset, ki ott császárt illetné,
Sem egy kéz köztök azt ne illetné,
Azon szerént Szabácsba benn hadnák,
És Szabácsot királnak megadnák;
Ment fejedelmnek belől tolmácsolja,
Ezt senki kívől meg se másolja.
Mert ez lőn nálok hát tökélletes,
Királnál kedig nagy kellemetes,
Sőt jónak teték őfelségének
És hozjá tartó nép kösségének,
Mert nagy míltó az menden felségnek,
Nagy kegyelmes legyen ellenségnek,
Jelesől kediglen mind azoknak,
Kik kegyes kegyelmnek esni szoknak,
Akarattyak szerént tőn kegyelmet
És nagy míltóságos engedelmet.
Így megadák Szabács erősségét,
Benne hagyák álgyúnak bőségét,
Mely álgyúkat királ többözteté,
És nagyon Szabácsot erőssözteté,
Hagyván benne vitézeknek javát,
Hogy ne látná továbbá az kárát.
Ez mind ezen szerént hát meglévén,
Töröknek és mendennek kegyelmet tévén,
Királ vígan Budára eredvén,
Török sereg környölő terjedvén,
Hát valának nékik nagy csudába,
Hogy Budának menden utcájába,
Jelennen királnak odvarában
Láttyák török népet kazdag ruhában
Kiralnak ékessen odvarlani,
Ment kel piacon várban állani.
Ezt meghallák mind Törökországba,
Török császár lőn nagy bosszóságban.
Forrás: Imre Samu, A Szabács viadala, Bp., Akadémiai, 1958, 18-21.
syrena.elte.hu/og/historia/szabacs.html
magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kkor/049.htm
Imre Samu: Szabács Viadala.
Bp. 1958.
Akadémiai K. 332 1.
(Másolat)
Véghely Dezső sem gondolta, amikor 1871-ben ezt a mintegy 150 soros egyleveles töredék-nyelvemléket felfedezte és Thalynak közlésre átengedte, hogy e becses kézirat vagy inkább felfedezésének körülményei olyan gyanakvásnak és kétkedésnek hintik el a magvát, amit közel száz év múlva majd egy 300 oldalas kandidátusi értekezésnek kell végérvényesen eloszlatni és tisztázni. Igaz ugyan, hogy a nyelvemléket egészen határozottan eddig senki sem minősítette hamisítványnak, sőt a szakemberek többsége egyenesen pozitívan foglalt állást mellette, mégis, különösen Horváth Jánosnak — inkább sokat sejtető mint, mondó —, szkeptikus nyilatkozatai nyomán a bizonytalanság, a gyanakvás légköre lengte körül.
Imre "Samunak nagy akribiával és tudós szorgalommal megírt értekezése most megpróbálta nemcsak a hitelesség mellett bizonyító, már eddig is számon tartott argumentumok hézagait kitölteni s ezzel a felmerült gyanúokokat eloszlatni, de ezen bizonyító érveket több oldalról alátámasztani és megerősíteni is. Érdemére legyen mondva, sikerrel. Bár vizsgálatának módszerei, főleg sokoldalú nyelvészeti elemzései tudományos eredményeikben túl is lépik a hitelesség bizonyításának szükségszerű határait, könyvének fő érdeme és jelentősége mégis az, hogy pontot tett a „kérdőmondat" végére. S ha a közbülső kérdőjeleket nem is sikerült minden esetben kiiktatnia, legalább zárójelbe rakta azokat, s így mondanivalójának egyértelműen kijelentő jelleget adott: ,,a Szabács Viadala nem hamisítvány, hanem XV. századi nyelvemlékünk, amely nem sokkal a Szabács ostroma utáni időben íródott, s keletkezése évének elfogadhatjuk 1476-ot."
E recenziónak már korlátozott terjedelménél fogva sem lehet feladata a könyv nagyrészt nyelvészeti vizsgálatokra épülő megállapításait, és eredményeit bírálat tárgyává tenni; de eltekintünk ettől azért is, mert erre hivatottabb szakemberek, nevezetesen e kandidátusi értekezés nyelvész opponensei részletekbemenően elvégezték már ezt a feladatot, s véleményüket a könyv függelékében közzé is tették. Amit a magunk részéről ehhez még hozzáfűzhetünk, az inkább csak megjegyzés, mint érdemi bírálat akar lenni.
Szemléletbeli tévedése a szerzőnek, amikor a nyelvemlék irodalomtörténeti jelentőségét kommentáló szakirodalom hatása alatt olyan költői értékeket kér számon egy históriás verstől, amivel az funkciójából eredően nem rendelkezhet. A költemény nemcsak a tartalom, a mondanivaló művészien egyénített képszerű exponálásában különbözik a verstől, de éppen ezen keresztül a nyelvi megformálás sajátosságában is. A maga nemében épp úgy lehet jó verset, mint rossz költeményt írni s fordítva. A vers nem szükségképpen egy alacsonyabb foka vagy kevésbé tökéletes formája a költeménynek, hanem csak forma, s mint ilyennek lehet sajátos szerepe is egy nem költői tartalom tolmácsolásában. A históriás vers, vagy közlési módja után nevezve ének, sem írója szándéka, sem hallgatóközönsége igénye szerint nem kívánt költemény lenni sohasem. Hogy a témaanyag történeti vonatkozásainak elhomályosulásával idővel némelyikből mégis az lett, az eredeti szándéka ellen történt; de ebben a tartalmában és nyelvi öltözékében már nem is históriás ének többé, hanem költemény, monda versben elbeszélve. Módszertelen dolog tehát a Szabács Viadalá-t akár a Mária Siralommal, a László énekkel vagy akár Vásárhelyi András énekével még nyelvi alapon is összehasonlítani. Funkciójában, mint verses tudósítás egy hadi eseményről — bár e műfajban korábbi vagy vele egykorú emlékekkel összehasonlítani nem tudjuk — sikerültebb kísérletnek látszik. Nem rímei miatt, amiért legtöbben dicsérték, hanem a műfaj követelte tulajdonságai miatt, töredék volta ellenére is kitűnik jól tagolt, bizonyos kompozícióra törekvő szerkezete, sodró epikája s nem utolsósorban megjelenítő ereje.
Hiányoljuk továbbá, hogy Imre Samu még polemikusan sem foglal állást abban az alapvető kérdésben, vajon a középkori jokulator- típusú históriás ének kései hajtásának vagy humanista(?) deák verselménynek kell-e most már a Szabács Viadalá-t tekintenünk. Pedig ha valaminek, úgy ennek a problémának a végére kellett volna járnia, mert nem kismértékben ezen fordul meg a vers szűkebb értelemben vett irodalomtörténeti jelentősége. Ifj. Horváth Jánosnak idevonatkozó megfigyelései alapján hajlik ugyan az előbbire, de annak vizsgálatait nem építi tovább, hanem nyitva hagyja a kérdést a mérlegelő ítélet előtt. — A versnek Horváthtól is megfigyelt stilisztikai sajátosságai, az ti., hogy gyakran él nyelvi sztereotípiákkal, nemcsak visszafelé, Anonymus jokulátorainak elbeszélő modorával mutatnak rokonságot, de sokkal inkább a XVI. század nagyrészt középkori hagyományokra épülő verses epikájával is. Egész sereg példát idézhetnénk csak Tinóditól is arra, hogy ezek a nyelvi klisék mennyire jellemzőek még későbbi történeti epikánk stílusára is, s arra, hogy éppen a Szabács Viadalá-nak nem egy nyelvi fordulata miként él tovább a későbbi verselők száján. Amellett bizonyít ez, hogy nyelvemlékünk sajátos átmenetet képez a középkori jokulator-ének és a XV—XVI. századi ún. deákvers között. Több szállal tapad még a régihez; strófanélkülisége, szabad ritmuselosztása a kötetlen szótagszámú, rímtelen, szabadritmusú ősi verseléshez kapcsolják inkább, mint a deák-vershez. Ebből az ősi verselésből a latin hatása alatt, a szótagszám megállapodásával körülbelül egy időben, a rím alakult ki elsőnek (ezt az állapotot mutatja a Szabács Viadala), majd a rím hatása alatt a hangsúly megmerevedése folytán létrejöttek a különböző szabályos ütemezésű sorok, amelyeknek szép példáit szemlélhetjük már a nyelvemlékünkkel egykorú, jobbára vallásos indítékú deák-énekekben is. Az már nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért a latin verstől szövegében is függő vallásos verselésben megy végbe korábban ez a folyamat s nem a profán tematikájú históriás énekben.
Imre "Samunak nagy akribiával és tudós szorgalommal megírt értekezése most megpróbálta nemcsak a hitelesség mellett bizonyító, már eddig is számon tartott argumentumok hézagait kitölteni s ezzel a felmerült gyanúokokat eloszlatni, de ezen bizonyító érveket több oldalról alátámasztani és megerősíteni is. Érdemére legyen mondva, sikerrel. Bár vizsgálatának módszerei, főleg sokoldalú nyelvészeti elemzései tudományos eredményeikben túl is lépik a hitelesség bizonyításának szükségszerű határait, könyvének fő érdeme és jelentősége mégis az, hogy pontot tett a „kérdőmondat" végére. S ha a közbülső kérdőjeleket nem is sikerült minden esetben kiiktatnia, legalább zárójelbe rakta azokat, s így mondanivalójának egyértelműen kijelentő jelleget adott: ,,a Szabács Viadala nem hamisítvány, hanem XV. századi nyelvemlékünk, amely nem sokkal a Szabács ostroma utáni időben íródott, s keletkezése évének elfogadhatjuk 1476-ot."
E recenziónak már korlátozott terjedelménél fogva sem lehet feladata a könyv nagyrészt nyelvészeti vizsgálatokra épülő megállapításait, és eredményeit bírálat tárgyává tenni; de eltekintünk ettől azért is, mert erre hivatottabb szakemberek, nevezetesen e kandidátusi értekezés nyelvész opponensei részletekbemenően elvégezték már ezt a feladatot, s véleményüket a könyv függelékében közzé is tették. Amit a magunk részéről ehhez még hozzáfűzhetünk, az inkább csak megjegyzés, mint érdemi bírálat akar lenni.
Szemléletbeli tévedése a szerzőnek, amikor a nyelvemlék irodalomtörténeti jelentőségét kommentáló szakirodalom hatása alatt olyan költői értékeket kér számon egy históriás verstől, amivel az funkciójából eredően nem rendelkezhet. A költemény nemcsak a tartalom, a mondanivaló művészien egyénített képszerű exponálásában különbözik a verstől, de éppen ezen keresztül a nyelvi megformálás sajátosságában is. A maga nemében épp úgy lehet jó verset, mint rossz költeményt írni s fordítva. A vers nem szükségképpen egy alacsonyabb foka vagy kevésbé tökéletes formája a költeménynek, hanem csak forma, s mint ilyennek lehet sajátos szerepe is egy nem költői tartalom tolmácsolásában. A históriás vers, vagy közlési módja után nevezve ének, sem írója szándéka, sem hallgatóközönsége igénye szerint nem kívánt költemény lenni sohasem. Hogy a témaanyag történeti vonatkozásainak elhomályosulásával idővel némelyikből mégis az lett, az eredeti szándéka ellen történt; de ebben a tartalmában és nyelvi öltözékében már nem is históriás ének többé, hanem költemény, monda versben elbeszélve. Módszertelen dolog tehát a Szabács Viadalá-t akár a Mária Siralommal, a László énekkel vagy akár Vásárhelyi András énekével még nyelvi alapon is összehasonlítani. Funkciójában, mint verses tudósítás egy hadi eseményről — bár e műfajban korábbi vagy vele egykorú emlékekkel összehasonlítani nem tudjuk — sikerültebb kísérletnek látszik. Nem rímei miatt, amiért legtöbben dicsérték, hanem a műfaj követelte tulajdonságai miatt, töredék volta ellenére is kitűnik jól tagolt, bizonyos kompozícióra törekvő szerkezete, sodró epikája s nem utolsósorban megjelenítő ereje.
Hiányoljuk továbbá, hogy Imre Samu még polemikusan sem foglal állást abban az alapvető kérdésben, vajon a középkori jokulator- típusú históriás ének kései hajtásának vagy humanista(?) deák verselménynek kell-e most már a Szabács Viadalá-t tekintenünk. Pedig ha valaminek, úgy ennek a problémának a végére kellett volna járnia, mert nem kismértékben ezen fordul meg a vers szűkebb értelemben vett irodalomtörténeti jelentősége. Ifj. Horváth Jánosnak idevonatkozó megfigyelései alapján hajlik ugyan az előbbire, de annak vizsgálatait nem építi tovább, hanem nyitva hagyja a kérdést a mérlegelő ítélet előtt. — A versnek Horváthtól is megfigyelt stilisztikai sajátosságai, az ti., hogy gyakran él nyelvi sztereotípiákkal, nemcsak visszafelé, Anonymus jokulátorainak elbeszélő modorával mutatnak rokonságot, de sokkal inkább a XVI. század nagyrészt középkori hagyományokra épülő verses epikájával is. Egész sereg példát idézhetnénk csak Tinóditól is arra, hogy ezek a nyelvi klisék mennyire jellemzőek még későbbi történeti epikánk stílusára is, s arra, hogy éppen a Szabács Viadalá-nak nem egy nyelvi fordulata miként él tovább a későbbi verselők száján. Amellett bizonyít ez, hogy nyelvemlékünk sajátos átmenetet képez a középkori jokulator-ének és a XV—XVI. századi ún. deákvers között. Több szállal tapad még a régihez; strófanélkülisége, szabad ritmuselosztása a kötetlen szótagszámú, rímtelen, szabadritmusú ősi verseléshez kapcsolják inkább, mint a deák-vershez. Ebből az ősi verselésből a latin hatása alatt, a szótagszám megállapodásával körülbelül egy időben, a rím alakult ki elsőnek (ezt az állapotot mutatja a Szabács Viadala), majd a rím hatása alatt a hangsúly megmerevedése folytán létrejöttek a különböző szabályos ütemezésű sorok, amelyeknek szép példáit szemlélhetjük már a nyelvemlékünkkel egykorú, jobbára vallásos indítékú deák-énekekben is. Az már nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért a latin verstől szövegében is függő vallásos verselésben megy végbe korábban ez a folyamat s nem a profán tematikájú históriás énekben.
Bóta László
epa.niif.hu/00000/00001/00226/pdf/ITK_EPA00001_1962_04_534-535.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése