B. Lőrinczy Éva

B. Lőrinczy Éva

(Debrecen, 1926. december 24.—2002. április 19. Budapest)

Lőrinczy Éva — Bokor Imréné — halála súlyos vesztesége a magyar nyelvtudománynak. Mint a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, ő volt az “Új magyar tájszótár” főszerkesztője, a témán dolgozó munkacsoport vezetője, pótolhatatlan irányítója. Debrecenhez ezer szállal kötődött, hiszen itt született, itt bontakozott ki tehetsége, innen került a fővárosba, de ott is mindig debreceninek vallotta magát. Erről így írt: “Egész gyermek- és ifjúkoromat Debrecenben töltöttem. Iskoláimat a Dóczi Leányneve­lő-intézetben, illetőleg a debreceni egyetem bölcsészettudományi karán végeztem. Egyetemi tanulmányaim során kerültem kapcsolatba Bárczi Géza akadémikussal, aki abban az időben a magyar nyelvészeti tanszék professzora volt. Ő keltette fel érdeklődésemet a nyelvtudományi stúdiumok iránt, úgyhogy szinte már másodéves egyetemi hallgató koromtól kezdve legközvetlenebb tanítványai közé tartoztam. 1950-ben magyar–latin szakos középiskolai tanári oklevelet szereztem. Alig másfél éves tanári működés után 1953 márciusában mint gyakorló­tanárjelölt-vezető tanár távoztam a debreceni Kossuth Lajos Gyakorló Leánygimnáziumból, és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa lettem.” Más írásaiból azt is tudjuk, hogy már dóczistaként, majd az egyetemen egy ideig a jeles irodalomprofesszort, Juhász Gézát érezte legközelebbi mesterének, irodalmárnak készült. Szépírói vénája sohasem apadt ki, számos írásában, esszéjében felszínre tört.

Mindenesetre Bárczi nyelvtörténeti iskolájába bekerülve már hallgatóként elkezdte kutatásait, és 1953-ban, Budapestre kerülésének évében meg is jelent első tudományos kötete: “A Königsbergi Töredék és Szalagjai mint nyelvi emlék” (Akadémiai Kiadó, Bp., 244 lap). Nyelvtörténeti témát választott kandidátusi értekezése tárgyául is, melyet — miután 1957-ben sikeresen megvédte — az Akadémiai Kiadó 1962-ben “Képző- és névrendszertani vizsgálódások. Az -s ~  -cs képzővel alakult névanyag az ómagyarban” címen tett közzé.

Időközben azonban az intézetben megindították a kétkötetes nagy leíró nyelvtan munkálatait, ebben kellett feladatot vállalnia. Kemény munkával több nagy fejezet kidolgozója lett (a szóösszetételekről, a határozók fajtáiról, a határozói mellékmondatokról), összességében több száz oldalnyi, könyvméretű mun­kája jelent meg a nagy tervmunkában, a magyar leíró nyelvtan addigi legnagyobb terjedelmű és jelentőségű, Tompa József szerkesztette két kötetben.

Tudományos igényességét nemcsak a megírt fejezetek magas színvonala mu­tatja. Leíró nyelvtannal foglalkozva szükségét érezte, hogy kézbe vegye, majd lefordítsa magyarra Ferdinand Saussure 1916-ban megjelent, nyelvészeti korszakfordító művét: “Cours de linguistique générale — Bevezetés az általános nyelvészetbe” (1967). Mert annak idején harmadik szakként elvégezte a francia nyelv és irodalom szakot is. Valószínűleg ez is Bárczi Gézának köszönhető, aki hosszú középiskolai franciatanári múltja után egyetemi tanárként maga tartott francia nyelvi órákat tanszéki beosztottjainak, nyelvtanulásra is ösztönözve őket.

De már korábban, a leíró grammatikai tanulmányok befejezése után rábízták az intézet egy másik nagy tervmunkájának témafelelősi feladatát: ez a tájszótár volt. Ez vált aztán élete fő művévé. Ennek gondolata is Debrecenből, Bárczi idejéből indult el még 1950-ben, amikor az adatgyűjtés megszervezésében még egyetemi hallgatóként, majd kezdő tanárként már részt vett. A koncepció lényege az volt, hogy a Szinnyei-féle “Magyar tájszótár” századeleji megjelenése után felgyülemlett népnyelvi publikációk és kéziratos szógyűjtések anyagát összegyűjtve jelenjék meg egy új magyar tájszótár, tezaurusz a népnyelvi és néprajzi értékek világából. Amikor Bárczi a Tihanyi Alapítólevél nyelvtörténeti feldolgozásáért Kossuth-díjat kapott, a pesti egyetemen új tanszéket alapítottak számára, ahova 1952-ben egész tanszéki munkatársi gárdája vele ment — egy kivétellel. A tájszótári adatgyűjtés azonban nem állt le, sőt folytatódott nemcsak Debrecenben, hanem a pesti tanszéken, majd az akadémiai intézetben is. A hatvanas évek elejére már több százezer cédula várta, lesz-e folytatás, egyáltalán időszerű-e még az eredeti elgondolás megvalósítása. Nagy szerencse, hogy éppen ott volt Lőrinczy Éva, a kitűnő Bárczi-tanítvány. Ő kezdettől ismerte a munkálatot, hihetetlen akaraterejével és szervezési készségével alkalmas volt arra, hogy megszervezze a munkaközösséget, kidolgozza a szerkesztés elveit és gyakorlatát, elindítsa ezt a rendkívül fontos, nemzeti kulturális adat- és értékmentő tevékenységet.

Évek sorára volt szükség már ahhoz is, hogy a csaknem két és félezer kéziratos és nyomtatott forrásból sok-sok egyetemista és más munkatárs által egy évtizeden keresztül kicédulázott, több mint 600 ezer adatot, tájszót, szókapcsolatot, szólást, közmondást archiválják, szerkesztésre alkalmas, kutatható rendbe tegyék. Ezután következett a 120 ezer leendő szótári címszó kiválasztása, az adatok ezek alá rendezése, a szócikkek anyagának megszerkesztése, megírása, ismételt ellenőrzése stb.

Hihetetlen mennyiségű, de magas színvonalú szellemi “rabszolgamunka” után 1979-ben megjelent az első, több mint ezer oldal terjedelmű, 28 ezer címszót tar­talmazó kötet. Az érdeklődők, nemcsak a nyelvészek, népnyelvkutatók, hanem a néprajzosok, művelődéskutatók, írók is lelkes örömmel fogadták. A tájszótár va­lóban a népi élet teljes mélységét tárja elénk: a paraszti gazdálkodás és népi kismesterségek teljes eszköztárának és munkamenetének nyelvkincsét, a tárgyi és szellemi néprajz megannyi elemét. Az adatok értékét növeli, hogy egy civilizációs korszakváltás, rohamos gazdasági és társadalmi változás folyamatában az elsüllyedő régi világ emlékeit, sok évszázados nyelvi gyöngyszemeit menti át a mindenirányú kutatás számára, mint egy sajátos, szóban örökölt nyelv­emléktár. Bár adattára “véletlenszerű” gyűjtések anyagát összegzi, hihetet­len értéke, hogy anyaga kiterjed az egész magyar nyelvterületre, határainkon túlra is, a Szepes­ségtől a Szerémségig, a burgenlandi Őrségtől a moldvai csángókig.

Nyilvánvalóvá vált: ez a tájszókincs olyan érték, hogy a szótár folytatása, üte­mes kiadása nemzeti közérdek. Ezt belátni könnyű volt, annál nehezebb az anyagi feltételek megteremtése. Így a második kötet csak kilenc év múlva, 1988-ban követte elődjét (1175 oldal, 30 ezer szócikk), majd a harmadik 1992-ben (1341 oldal, ugyancsak 30 ezer körüli szócikk). És még mindig csak az M kezdetű szócikkeknél tartottunk. A főszerkesztő egyre inkább arra kényszerült, hogy “menedzserként” a megszerkesztett anyag kiadásához szükséges pénzért kilincseljen, pályázatokat írjon, pártfogókat keressen. Így jelenhetett meg néhány hete a negyedik, több mint 90 íves, 1008 oldalas kötet, nem kevesebb, mint hat intézmény, alapítvány “szponzorálásával”. Ez azonban — az eredeti tervektől eltérően — nem lett a sorozat befejező, záró kötete: csak az N–S kezdetű címszók anyaga fért bele. Az ötödik kötetre tehát továbbra is várnunk kell. Pedig az idő sem közömbös: a fél évszázada elkezdődött és egy évtizedig tartó cédulázás után a szerkesztés immár négy évtizede tart — mondani sem kell: nem a munkatársak hibájából. Szomorú, de a főszerkesztő, B. Lőrinczy Éva már nem fogja kezébe venni az utolsó kötetet.

Időközben persze nagyot változott a kutatás világa is. Nagy adattárakat hovatovább már nem nyomtatnak ki könyv alakban, drága papírra: egyszerűbb dolog számítógépre vinni, internetre tenni, ahol az érdeklődők tetszés szerint kezelhetik, kereshetik az állomány bármely elemét, elemtípusát. Ha valamit, akkor éppen az “Új magyar tájszótár” anyagát érdemes lenne ebben a formában is hozzáférhetővé tenni, de ehhez is az kellene, hogy az utolsó kötet is minél előbb elkészüljön még a hagyományos formában. Attól ugyanis még elég messze vagyunk, hogy minden érdeklődő — diák, tanár, nyugdíjas értelmiségi — szá­mító­gép és inter­netes hozzáférés birtokában legyen. Csak remélhetjük, hogy Lőrin­czy Éva életműve nemsokára beteljesedik, hogy mindnyájunkat rá emlékeztessen.

Lőrinczy Éva nemcsak sokoldalú tudós volt, hanem mély érzésű ember is. Erről legjobban az a dokumentumregénye tanúskodik, amelyben négy rákban meg­halt munkatársáról, barátnőjéről, betegségük lefolyásáról ír “Meddig még?” cím­mel. A szeretet, a segíteni akarás érzését, a tehetetlenség fájdalmát különösen a debreceni egyetemi barátnő, a szintén nagyszerű nyelvész, Andi betegségének leírásában érezzük torokszorítónak és magas szépírói értékűnek.

Életútjának, nyelvészeti és nyelvészeten kívüli érdeklődésének sok mozzanatát ismerhetjük meg írásainak abból a gyűjteményéből, amelyet “Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?” címmel, “Publicisztikák és más effélék” alcímmel 1996-ban kiadott. Jobbnál jobb írások sorakoznak itt: egyszer önéletrajzi vonatkozásokkal, máskor közéleti írások az ÉS-ből, tájszótári jelenségek irodalmi, szépírói használatáról, könyvismertetések “Mások könyvének öröme” címmel, és okos nyelvművelő aprómunka. A sok közül kettőt külön is megemlítek.

“Két hét Lengyelországban” címmel egy 1964-es kiküldetés naplófeljegyzéseit olvashatjuk. Nemcsak okos szakmai tárgyalásai megkapóak, hanem partnereinek emberi értékelése, a külső körülmények elszenvedése stb. is. De ami meghökkent: a franciául tudókkal franciául, másokkal németül tárgyal, vállalva gyengébb szintjét is, viszont esetenként a szállodájába hazatérve előszedi a magával vitt könyvet, és angolul tanul! Elképesztő önfegyelem és akaraterő.

A másik a kötet első pillanatra nem szokványos címe. A kötetbeli egyik írás címe ez, de ott mindjárt megvan a magyarázó alcím is: “Az új magyar biblia­fordítások margójára”. Arról szól, hogy a hetvenes évek közepén folyó munka, az új, református bibliafordítás munkaközösségének nyelvész tanácsadójaként milyen tapasztalatokat szerzett. Ez az ügy számomra is emlékezetes. Eredetileg ugyanis a fordító munkaközösség egyik vezetője, Varga Zsigmond teológiai professzor — egykori református gimnáziumbeli osztályfőnököm — engem kért fel erre a feladatra, miután a rektortól engedélyt kért hozzá. A munka elkezdődött, és én azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebb kedvem van a Károlyi Gáspár jól ismert, veretes nyelvi fordulatainak mai magyarra való átcserélésére: nekem a biblia nyelve régiségében jobban tetszik, még ha elfogadom is a frissítés szükségességét. Isten ujja lehetett kényelmetlen helyzetem megoldásában: amikor ugyanis az egyetem párttitkára tudomást szerzett erről a megbízatásomról, magához rendelt és arra kért, fejezzem be ezt a tevékenységet, van az egye­temen más társadalmimunka-lehetőség bőven. Csak később tudtam meg, hogy szerepemet Lőrinczy Éva vette át. Örömöm kettős volt.

Ahogyan most fájdalmam, fájdalmunk is kettős: az országos hírű nagyszerű tudóst és az egykori debreceni, egyetemi kollégát, barátot is gyászoljuk B. Lő­rinczy Évában.

Sebestyén Árpád

B. Lőrinczy Éva tudományos munkássága

(1997–2002)*

1997

Népi tárgyak — népi nevek. In: Európából Európába. Tanulmányok a 80 esztendős Ba­lassa Iván tiszteletére. Szerk. Csoma Zsigmond–Viga Gyula. Bp.–Debrecen. 357–61.

Tájszók a kölcsönös összefüggések hálójában. In: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerk. Kiss Gábor–Zaicz Gábor. Bp. 233–7.

Ferdinand de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. (Fordítás.) Corvina, Bp. — A Cours de linguistique générale először a Gondolat Kiadónál jelent meg magyarul, 1967-ben.

1998

Az idő — mint kutatási tényező. In: Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Szerk. Hajdú Mihály–Keszler Borbála. Bp. 131–3.

Életrajz és pályakép. In: Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Szerk. Hajdú Mihály–Keszler Borbála. Bp. 5–6. — A jubiláns köszöntése.

Observations on the Material of the New Hungarian Dialect Dictionary. Eurasian Studies Yearbook 70: 29–37.

Lehet-e végre a magyar nyelvnek nagyszótára? (Gerstner Károllyal közösen.). MTud. 43: 261–71.

Nyílt levél egy el(fel)ejtett nemzedék dolgában. MTud. 43: 1510–3.

1999

Napunk fénye (Kalandozás a szókincs mélyrégióiban). In: Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. Szerk. Kugler Nóra–Lengyel Klára. Bp. 237–40.

Tudománytörténeti (ön)vallomás. MNyj. 37: 105–10.

2000

Sarja — sarjúvirág. Előzetes az Új magyar tájszótár 4. (N–S) kötetéből. In: Vox humana. Bolla Kálmán professzor hetvenedik születésnapjára. Szerk. Földi Éva–Gadányi Károly. Bp. 271–4.

Sirjóka (Pillanatkép egy szótárszerkesztőség életéből). (Hosszú Ferenccel közösen.). MNyj. 38: 61–3.

2002

Új Magyar Tájszótár 4. (N–S) kötet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1008 l. (Főszerkesztés.)

Összeállította: az Új magyar tájszótár munkaközössége

Szerkesztette: Zaicz Gábor

---

* 1951 és 1996 között napvilágot látott publikációinak jegyzéke az “Emlékkönyv B. Lőrinczy Éva hetvenedik születésnapjára. Tanítványai, munkatársai és barátai” (Szerk. Bánki Judit. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest 1996/1997) című ünnepi könyvben olvasható a 195–203. lapon. Az utolsó évek bibliográfiája e lista címleírási elveit, rövidítéseit kívánja követni.

 Magyar Nyelvtudományi Tanszék - Debreceni Egyetem

mnytud.arts.klte.hu/mnyj/40/12megeml.doc