A (deverbális) igeképzés régi magyar grammatikáinkban

Tamásné Szabó Csilla

A (deverbális) igeképzés régi magyar grammatikáinkban

A több mint négy és fél évszázados magyar grammatikaíró hagyományt általában arról az oldaláról szokták megvizsgálni, amelyik nyelvünk fejlődése szempontjából a legfontosabb: jelesen azt, hogy e grammatikák miként hatottak az írásbeliség normáinak alakulására,[1] s ezáltal milyen szerepet játszottak az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésében.[2]

Jómagam ettől eltérő vizsgálatnak vetettem alá nagyhírű elődeink jelesebb grammatikáit. Jelesebbet írtam, jelezvén ezáltal, hogy a vizsgálat korántsem teljes: nem vehettem a közel ötszáz év alatt született összes grammatikát górcső alá, részben mert nem mindenikük hozzáférhető, részben pedig terjedelmi okok miatt, hiszen ez a kérdés egy egész monográfiát érdemelne. Egyetlen, már a címben is jelzett fő szempontként a (deverbális) igeképzésről írottak számbavételét tűztem ki a vizsgálat céljául. Ruzsiczky Éva[3] ugyanezt megtette már öt-hat, valóban legjelesebb munkára támaszkodva, azonban véleményem szerint e kérdésnek nagyobb teret is szentelhetünk. Ezért igyekeztem szám szerint több grammatikát bevonni a vizsgálat körébe kronologikus sorrendben.

Grammatikaíróink a latin nyelvtanírói hagyományt követték.[4] Kezdetben e tudós művek maguk is latinul (később németül is) íródtak, s a példák voltak csupán magyar nyelvűek. Nem egy esetben egy kész latin nyelvtant dolgoztak át, illetve alkalmaztak a magyar nyelvre. Ebből adódik aztán az, hogy a (deverbális) igeképzés, de általában a szóképzés problematikája háttérbe szorul, mivel a görög–latin grammatika a szanszkrittól eltérően a szóképzés tanát nagymértékben elhanyagolta. Ezért e téren íróink a donatusi nyelvtanban nem találhattak kellő útbaigazítást.[5] Az igével kapcsolatban az igenemekről, valamint az igeragozásról írnak többnyire nagyon részletesen. (Károly Sándor meghatározása szerint: „az igei jelentésben adott cselekvésnek a cselekvés végzőjéhez és a cselekvés tárgyához való viszonya.”[6])

Károly Sándor így méltatja régi nyelvtaníróink igeszemléletét: grammatikáikban „az aktívum-médium-passzívum hármasságban az aktívum tranzitívságot, a médium intranzitívságot jelentett, s a passzívum egy harmadik kategóriát alkotott (nyilván a görög grammatika hatására). E régi felfogás e kategóriáknak az elkülönítését tulajdonképpen transzformációs alapra helyezte, amennyiben a passzívumot úgy fogta fel, mint amely az aktívumból jön létre, a médiumot vagy neutrumot pedig úgy határozta meg, hogy annak nem lehet passzívuma. Az aktívum, médium, passzívum vagy hagyományos magyar elnevezésekkel cselekvő ige, közép ige és szenvedő ige osztályozásmód jellemezte az igenem kategóriáját Molnár Alberttől Riedl Szendéig és Szvorényiig bezárólag. Igaz, ezek az osztályozások gyakran kiegészültek minden spácium nélkül a gyakorító, mozzanatos és ható igekategóriákkal, de az igenem kategóriáján belül lényegében helyes úton jártak.”[7]

Mint említettem, grammatikáinkat kezdetben latinul írták. A vizsgált művek közül latin nyelvű a Sylvester Jánosé (ezt lefordította Vladár Zsuzsa), valamint a Szenczi Molnár Albert, a Komáromi Csipkés György, a Pereszlényi Pál, a Tsétsi János (ezek a nyelvtanok a Corpus Grammaticorum – l866. szerk. Toldy Ferenc – című gyűjteményes kiadásban láttak napvilágot), a Fejérvári Sámuel, a Révai Miklós által írt nyelvtan. Elkészült fordítás hiányában a szerzők műszavait Kiss András nyug. levéltáros szíves segítségével magam magyarítottam a ma is használt nyelvtani kifejezéseknek megfelelően.  A többi grammatika esetében, amelyeket magyar nyelven írtak, az egyszerűség, a könnyebb megértés kedvéért a korabeli „műszavakat” szintén a ma használatosokkal helyettesítettem. Amennyiben mégis a szövegben hagytam az illető szerző által használt műszót, azt mindig idézőjelbe tettem.

Sylvester János Grammatica Hungaro-Latina[8] című művében a szófajok kategóriáját áttekintve az ige esetében a ragozást tárgyalja részletesen. Megkülönböztet ötféle igetípust: verbum activum (cselekvő ige), verbum passivum (szenvedő ige), verbum neutrum (semleges ige), verbum deponens (álszenvedő vagy közép ige), verbum commune (közös ige).[9]

Az ige ragozását vizsgálva Sylvester rámutat a magyar szenvedő és műveltető igék fő sajátságára, hogy ti. a szenvedés és műveltetés egyetlen szóval kifejezhető, szemben a görög és latin körülírásos formákkal. Fontos tehát a felismerése, hogy nyelvünkben a szenvedő és műveltető ige nem ragozásában, hanem csak képzésmódjában különbözik a cselekvő igétől.

Szenczi Molnár Albert[10] bemutatja nyelvünknek a képzőkben, különösen a kicsinyítő képzőkben való gazdagságát, és jól szemlélteti a képzők akkori sokféleségét, valamint produktivitását. Az igeképzőknek természetesen ő sem szentel külön fejezetet. Az igenemek tárgyalásakor azonban említést tesz képzőkről is. Szenczi megkülönböztet öttípusú igefajtát: verbum activum (cselekvő ige), verbum passivum (szenvedő ige), verbum neutrum (semleges ige), verbum deponens (álszenvedő vagy közép ige), verbum potentiale (ható ige). „Activum secundum”-nak nevezi a műveltető igét, és kimondja, hogy az -at/-et segítségével hozzák létre (pl.: láttat, kéret).

A szenvedő ige képzőjének a -tic végződést teszi meg (kéretik, láttatik). A lehetőséget kifejező igékről elmondja, hogy minden igéből formálhatók a -hat/-het partikulával (láthat, láttathat).

Geleji Katona István[11] nyelvtanában inkább nyelvhelyességi, helyesírási kérdéseket taglal. Mindössze a gyakorító és visszaható képzőkről tesz említést a XXXVII. és XXXVIII. pontban. Gyakorítást vagy folyamatosságot fejez ki a -gat/-get: jár-járogat, jov-jovoget, szánt-szántogat; a -dogál/-degél pedig kicsinyítés kifejezésére használatos: „eddegelek, iddogalok, azaz kitsinyt-kitsinyt eszem, iszom”.

Komáromi Csipkés György[12] külön fejezetet szán a magyar igeformák gazdagságának bemutatására. A ver igét hozván fel példának, 80 igeformát sorol fel. Az alanyi és tárgyas ragozási formához illeszti hozzá a -het, -et, -ődik, -degél, -kedik  képzőt, és e származékok (verhet, veret, verődik, verdegél, verekedik) továbbképzett változatait is felsorolja (pl. vergelőddögelhetek, vergelődtetek, vergelőddögéltetek stb.). Fontos felismerésre jut a szószármaztatást illetően, amikor az igeképzés alapjaként három lehetőséget vesz számba. Eszerint a származtatott igék névből (orrolom), igéből (verdegelem) vagy más partikulákból jöhetnek létre (általlom, jajgatok).

Pereszlényi Pál[13]szintén több képzőt sorol fel, egyszer csak példákkal illusztrálva, máskor jelentésükre, jelentésárnyalataikra is rámutatva.

Kövesdi Pál[14] az igeragozási paradigmákat tekinti át. Megkülönbözteti az aktív, passzív és ható igét, valamint a tárgyas és tárgyatlan ragozású igéket.

Tsétsi János[15] grammatikája tulajdonképpen helyesírási szabályok gyűjteménye. Aktív és szenvedő igékről tesz említést.

Fejérvári Sámuel Institutiones[16] című művének legterjedelmesebb része az igéről szóló, a ragozási kérdések uralta alfejezet. Komáromi Csipkés Györgyhöz hasonlóan tárgyalja az igei származékokat.

Gyarmathy Sámuel 1794-ben megjelent Okoskodva tanító magyar nyelvmesterében[17] a szóképzést „formálásnak” nevezi, az igét „időszónak”. Már a bevezetőben felhívja a figyelmet a magyar nyelv rendkívüli tömörségére, amelyet az igeképzők biztosítanak: „Mind az Idöszoknak, mind a’ neveknek olly sokféle végzetek, és a’bol fojo jelentések van; hogy azok akarmelly gondolat ujjabb ujjabb változásainak, ’s forditásainak ki-fejézesire alkalmatosok. Ezt bizonyitja a’ 90§. Már e’böl következik az a különös rövidség is, a’ Magyar Nyelvben, melly szerint igen sokszor két, három, négy szóval kelletik kitenni azt, más Nyelvekben, a’ mit a’ Magyarban egy szóval fejezünk ki. p.o. Látlak, Video te. Láthatlak, Possum te videre. Láttatok, Curo te videre. Látdogaltathatok, Possum frequenter  curare videre.”[18]

Gyarmathy keveri az igenemeket és módokat. A különböző típusokat az ún. „jegyző betűk” különböztetik meg egymástól. Ezeknek java része tulajdonképpen képző. Így  elkülöníti az -nt mozzanatos igeképzőt (csippent) a gyakorítóktól ( -gat/-get, -dogál/-degél, -kál/-kél, -dal/-del).  Elődeihez hasonlóan ő is hosszú ragozási sorokat mutat be, tudatosan a nyelvtanítás céljait szolgálva. Felismeri a képzők szerepét a stílus alakításában: „Hogy egy idöszónak illyen sok gyakorlója legyen, mint a’ Tábla 7-dik 8-dik 9-dik és 10-dik számja mútatja, az a’ Magyar nyelvnek nagy kellemetességére, és szépségire vagyon, mert azok által lehet a’ gondolatoknak minden apro változo különbségeit igen értelmesen ki-fejezni, mellyet más nyelveken nem könnyen lehetne véghez vinni.

Ezeknek pedig jelentések épen nem hasonlo egymáshoz, mert egynek egy szóllás formájában, másnak másban van a’ hellye, p.o. Tordátol fogva Kolo’svárig mind verdegelt  az esö. Az édesgetö Anya, szerette gyermekének gyengén veregeti  az ortzáját. Istok báty minden kortsoman meg-verekedik, és ha meg-szalasztják; a’ sürü bokrok közt nehezen verekedik  által. Az haragos Galamb a’ szárnyaival szüntelen verdesi, valamint a kutya-is szűntelen mardossa társát. Már a’  ki az e’féle, elsö tekintetre hasonlo értelmünek tettzö Gyakorlo Idöszókat, a’ maga illendö hellyire ékesen el-tudja rakogatni; a’ bírja a’ Magyar Nyelv erejit általjában.”[19]

Gyarmathy a szóképzésnek külön fejezetet is szentel.[20] A származtatás által a szavak a nyelvben „hosszabbodni” szoktak. Ezek a végződések „ujjabb ujjabb jelentést szülnek”.

Lajstromozza a lehetséges képzőfajtákat, denominális nomen és deverbális nomen képzést sorolva fel. Az igéből lehet „név”, mégpedig háromféleképpen: „változás nélkül”, „valami változással”, „valahogyan, valamilyen végzettel”.

A Debreceni Grammatika szerzői[21] fontos nyelvi jelenségre figyelnek fel. Az ige ragozása („hajtogatás”) nem függ össze a képzés módjával. Bármilyen ragozási sorhoz lehet képzőket  illeszteni: „Nemhogy tehát a Hajtogatásoknak szükségtelen szaporításával kellene a Magyar Grammatikát bővíteni: de az Ígéknek, értelmére és végezetire nézve való minden Nemeit is előszámlálni: nem egyéb vólna, hanem Dictzionariumot kiírni. Elég lészen a nagyjából, és leg inkább az afféle Végezeteket feljegyezni; a mellyek Nyelvünkbenn, az Ígékhez tévődvénn, azoknak értelmit úgy változtatják; hogy azt az értelmet, más Nyelvekbenn több különös szóval kell kitenni. Mivel pedig a Magyar Nyelvbenn, minden Ígének Gyökere, a Jelentő Mód’ Jelenvalójának egygyes harmadik Személlye: ahoz lehet, és kell az efféle Végezeteket tóldani.”[22]

Megkülönböztetnek ható, műveltető, gyakorító, szenvedő és közép igéket.[23]

Külön fejezet szól a szószármaztatásról, amelyet a „szóformálás” négy lehetséges fajtája közül az egyiknek tekintenek. A deverbális igeképzésnek is viszonylag tág teret szentelnek, viszont a gyakorító, mozzanatos, műveltető, szenvedő igék képzői keverednek e felsorolásban a módjelekkel és igei személyragokkal.

Révai Miklós Elaboratior Grammatica Hungarica[24] című munkájának III.  kötetében háromféle képzőtípust sorol fel: igéket, főneveket és mellékneveket alkotó képzőket. Révainál az igeképzők először egyszerű és összetett képzők csoportjára bomlanak. Az egyszerűek lehetnek ritkábbak vagy nagyon gyakoriak, az összetettek pedig két- vagy háromeleműek. Ezekhez harmadik csoportként csatlakoznak a műveltető, szenvedő és ható igék képzői.

Kassai József Sárospatakon kiadott nyelvtanában[25] elkülöníti a cselekvő, műveltető, szenvedő, közép, ható, visszaható igéket. Megállapítja, hogy cselekvő igékből képezhetünk: (1) műveltető igét az -at/-et, -tat/-tet képzővel; (2) szenvedő igét az -ódik/-ődik „végzettel”.

Verseghy Ferenc[26] a szóképzésről mint a nevek formálásáról ír. Használja a „szóképző” műszót. Számtalan igeképzőt sorol fel, sok példával (-at/-et, -tat/-tet, -gat/-get, -ódik/-ődik, ál/-él,
 -an/-en, -dos/-dös, -dal/del, -kodik/-kedik/-ködik). Elöljáróban megállapítja, hogy többnyire követik a hangrendi illeszkedés szabályait.

Bitnitz Lajos Magyar nyelvtudomány[27] című művében megállapítja, hogy a szóképzőt mindig a tőhöz ragasztjuk. Több igeképzőt is felsorol, példákkal (-at: adat, -et, -tat/-tet, -ít: tanít,
-ad/-ed: fogad, -öz, -og/-eg/-ög: tekereg, -al/-el/-ol/-öl: hajol, -hat/het: származhat, -úl/-űl: kondúl ). Részben Révaira támaszkodik. Ugyanakkor nyelvtörténeti magyarázatot próbál találni a képzők kialakulásának módját illetően.

Fogarasi János[28]a 19. század közepén elkülöníti a képzőket és ragokat: a képzők a szószármaztatásban, a ragok a ragozási sorok, grammatikai formák kialakításában játszanak szerepet. A származtatásról szóló fejezetben több igeképzőt is felsorol (pl. -ad/-ed, -edik/-odik/-ödik, -dít,
-dul, -int, -van/-ven, -z, -kodik/-kedik/- ködik); némelyek formáját tévesen állapítja meg.

Simonyi Zsigmonda Tüzetes magyar nyelvtanban[29] két, illetőleg négy fő csoportba foglalja képzőinket: ige- és névszó-, közelebbről deverbális és denominális névszóképzők csoportjába. Az első csoportban elkülöníti a „tehető ige” képzőjét  a mozzanatos, a gyakorító, a kezdő, a műveltető, a visszaható és a szenvedő ige képzőitől. A második csoportot nem tagolja tovább. A harmadikban különválasztja a főnevek, az igenevek és a melléknevek képzőit. A negyedik csoportot – a „számképzők” néven tárgyalt többes jeleket nem tekintve – mértéket kifejező, összetartozást jelentő, valamint elvont főnevek létrehozására alkalmas képzőkre tagolja, mértéket kifejezőnek véve (a fokozás tőle idesorolt „képzőit” jel voltuk miatt nem említve) a kicsinyítő és a nagyító képzőket, valamint a -nyi képzőt.

A különböző századok művelődéstörténetére jellemző sajátosságok a grammatikaírásra is rányomják bélyegüket. A klasszikus nyelvek nyelvtanainak többé-kevésbé szolgai másolása után a magyar nyelv művelésének fontossága, a nyelvhelyesség kérdései, a magyar nyelv összehasonlítása más nyelvekkel, illetve a nyelv múltjában való kutatás mind-mind az egyetemes tudománytörténet mozzanata is. A nemzeti öntudat fokozatos erősödése jelentkezik a nyelvtanírásban is, mint általában az anyanyelvűség térhódításának minden területén. Így lehetséges, hogy Gyarmathy Sámuel a nyelvi szépséget, kifejezőerőt ízlelgeti. A különböző szerzők szárnypróbálgatásainak lehetünk tanúi, amint a latin grammatikák kötelékéből kilépve egyre bonyolultabb, sokrétűbb, a magyar nyelv sajátosságainak egyre jobban megfelelő kategóriák felállítását célozzák meg, egyre több sikerrel.

Grammatikaíróink tehát vitathatatlanul fontos szerepet játszottak a tudományművelés e fontos területén.

[1] Benkő Loránd: Felvilágosodáskori nyelvtanaink szerepe az írásbeliség normáinak alakulásában. = Nyelvtani tanulmányok. szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 185–202.

[2] Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp. 1968.

[3] Ruzsiczky Éva: A képzők rendszerbe foglalásának, illetőleg tárgyalási sorrendjének néhány kérdése. = Nyelvtani tanulmányok. szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 155–164.

[4] Balázs János: A nemzeti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása. Magyar Tudomány 1956. 7–12, 313–22; Uő: Ki írta az első magyar nyelvtant? Filológiai Közlöny 1958. 116–20; Uő: Nyelvtanirodalmunk előzményei és kezdetei. = Nyelvtani tanulmányok. Szerk. Sulán Béla. Bp. 1961. 180–90; Schwartz Erzsébet: Magyarországi latin grammatikák és szótárak a XVI. században. = Értekezések a magyarországi latinság köréből. 5. Bp. 1942.

[5] Balázs János: i.m. 183.

[6] Károly Sándor: A magyar intranzitív-tranzitív igeképzők. ÁnyT. V. 1967. 189–218.

  [7] Uő: i.m. 200.

  [8] Sylvester János: 1539. Sylvester János latin–magyar nyelvtana. Ford. Vladár Zsuzsa. MNyTK. 185. Bp. 1989.

  [9] Vladár: i.m.

[10] Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Ungaricae. 1610. =Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy
Ferenc. Bp. 1866. 115–290.

[11] Geleji Katona István: Magyar Grammatikácska A’ vagy Az igaz magyar irásban és szollásban kévántato néhány szükséges Observatiok... Gyulafehérvár 1645. = Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866.

[12] Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata. Hoc est brevis methodica naturae et genii lingvae hungaricae explicatio, anungaros in discenda lingua ista facilitans, promovens et hungaros efficiens. 1655. = Corpus Grammaticorum. Szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866. 331–402.

[13] Pereszlényi Pál:  Grammatica Lingvae Hungaricae. Tyrnaviae. l682. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. Bp. 1866. 403–548.

[14] Kövesdi Pál: Elementa Lingvae Hungaricae. 1686. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. 1866. 549–584.

[15] Tsétsi János: Observationes Ortographico-Grammaticae. 1708. = Corpus Grammaticorum. szerk. Toldy Ferenc. 1866. 661–688.

[16]Fejérvári Sámuel: Institutiones. 1770 előtt = Kéziratos magyar nyelvtanok. szerk. Lőrinczi Réka. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1998. 89–255.

[17] Gyarmathy Sámuel: Okoskodva tanító magyar nyelvmester Melly írattatott Gyarmathi Sámuel N. Hunyad Vármegye Orvossa által Elsö darab A’ Nagy Erdély Országi T.N. Rendek költségével Kolo’svaratt. Nyomtattatott Hochmeister Márton Tsász. K. Dicast. Könyvnyomtato és priv. Könyváros Betüivel. Kolozsvár és Szeben 1794.

[18] I.m. IX.

[19] I.m. 161.

[20] I.m. 302–347.

[21] Domokos Lajos–Benedek Mihály–Szikszai György–Gál András: Debreceni Grammatika, mellyet készitett Debreczenbenn egy magyar társaság. Bécs 1895.

[22] I.m. 82.

[23] E. Abaffy: A mediális igékről. MNy. 1978/3. 280–293.

[24] Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica. Pest 1806

[25] Kassai József: Magyar nyelv-tanító könyv. Sárospatak 1817.

[26] Verseghy Ferenc: Magyar Grammatica avagy Nyelvtudomány. Buda 1818.

[27] Bitnitz Lajos: Magyar nyelvtudomány. Pest 1837.

[28] Fogarasi János: Művelt magyar nyelvtan elemi része. Pest 1843.

[29] Simonyi Zsigmond: Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon. Bp. 1895.

http://erdelyimuzeumfolyoirat.adatbank.transindex.ro/index.php?cid=396